Az elpusztult budapesti fürdőkről szóló sorozatomnak ebben a részében az Elektronikus Mérőkészülékek Gyárának (EMG) sashalmi telephelyén létesült egykori strandjáról lesz szó.

Az 1950-ben létrehozott gyár 1952-ben költözött a főváros XVI. kerületébe, Sashalomra. Az EMG elektromos és nem-elektromos mennyiségek mérésére szolgáló készülékeket gyártott. Készültek itt fénymérők, generátorok és orvosi vizsgálókészülékek egyaránt.

Termelésük hamar felfutott, és ez együtt járt a gyáregységek bővülésével, ennek következtében pedig a dolgozói létszám növekedésével is. A legsikeresebb időszakban körülbelül 3000 ember dolgozott itt.

Ennek a nagy népességnek munkásjóléti intézkedésként strandfürdőt nyitottak a gyár területén. A XVI. kerületben, a gyár központi épületéhez közel, a Pirosrózsa és a Cziráky utca sarkán 1959-ben alakították ki a hidegvizű, csak nyáron üzemelő strandot. A bejárat a Cziráky utca felől nyílott – akárcsak ma is.

A telek hosszanti oldalán alakították ki a földszintes öltözőépületet, ahol a fürdőzők ruháikat tudták elhelyezni.

Az öltöző melletti térségben épült meg a 25x15 méteres strandmedence. Mélysége 0,9-2,2 méter között váltakozott. A gyerekek részére sekély 5x4 méteres kismedencét is készítettek, közvetlenül a nagymedence mellé, az öltözőhöz közel.

A gyárat - és vele együtt a strandfürdőt is - a rendszerváltás következtében számolták fel. A medencék a gyár felszámolása után még hosszú ideig megvoltak – gaz nőtt bennük, és illegális szemétlerakóként működtek, majd 2007-ben egy üzemcsarnok épült a medencék helyére.

Mára erősen megváltozott a telek külseje. Munkásjóléti funkcióját, az EMG-vel együtt felszámolták. Ma már csak az egykori klubépület és a hosszan elnyúló öltöző áll, persze teljesen más funkcióval: kisebb- nagyobb cégek telephelyéül szolgál.

Eredeti hangulatát a terület teljesen elvesztette, a medencék felidézéshez nagy képzelőerő szükségeltetik…

A cikket a freeblogon is megtalálja: EMG strand

Budapest hidegvizű strandjainak sorsa a rendszerváltáskor nyereségességük, helyesebben annak hiánya miatt megpecsételődött. Tízhez közelít azon strandok száma, amelyekben még a nyolcvanas években jelentős fürdőélet folyt, de ha ma fel akarjuk keresni, csak komoly terepmunkával érünk el eredményt. Vannak köztük olyanok, amelyek még romokban fellelhetők, de számos strand már csak egykori térképeken és a kollektív emlékezetben létezik, mert a területre egy teljesen eltérő funkciójú épületet építettek, s az egykori medencére, napozóágyakra és pancsoló kislányokra már semmi sem utal. A most induló sorozatban ezeket az egykori strandokat keresem fel.

A cinkotai fürdőtársulat 1928-ban jött létre. A strand területén eredetileg egy természetes tó volt, amely sokáig a Gödöllői-dombság nyugati nyúlványairól érkező, hirtelen lezúduló csapadékvíz összegyűjtésére és lóúsztatásra szolgált.

Ezeket a vizeket a strandtól nem messze eredő Caprera-patak szállította a későbbi strandmedencébe.  A patak idegenül hangzó nevét Batthyány Ilonától, a mártír miniszterelnöknek, Batthyány Lajosnak a lányától kapta, aki a közelben lakott, és aki nagy tisztelője volt Garibaldi olasz szabadsághősnek. Caprera szigetét pedig Garibaldi kapta az olasz államtól  ajándékba.

A strand 1950-ben került a Fővárosi Fürdőigazgatóság kezelésébe. Területe 2,3 hektár. E terület közepén helyezkedik a hosszúkás, szabálytalan alakú, romos medence.

A strandot a hetvenes évekig a Caprera-patak látta el vízzel. Nyílt árokban folyt a fürdőig, kavicsszűrőn keresztül ömlött a medencébe, majd az elhasznált fürdővíz illetve a túlfolyó víz a Szilas patakba folytatta útját.

A környezet fokozottabb beépítése miatt szennyezetté váló patak helyett alternatív vízlelőhelyet kellett keresni, ezt 1977-ben két bő vízhozamú kút fúrásával oldottak meg.

A rendszerváltást követően a strandot a Fővárosi Fürdőigazgatóság eladta, mivel hidegvizű strandként nem vehette fel a versenyt az egész évben üzemelni tudó létesítményekkel. Magánkézben üzemelt még egy ideig, azután elkezdődött csendes pusztulása azzal, hogy horgásztóvá alakították, később pedig a Suzuki Ász tárolt itt autókat.

Az egykori strand területén lévő öltözők lebontásra kerültek, alapfalaik, egykori helyük beazonosítása már olyan színtű feladat, mint Aquincum feltárása volt a XIX. században!

A medencét és a parkot, amelyben egykor játszótér, napozó, és focipálya volt, visszahódította a természet. Ott jártamkor egy bakcsó repült fel a medencéből, vagy legalábbis abból, ami a medencéből megmaradt…

A cikket a freeblogon is megtalálja:Lóúsztatótól a Suzuki Ászig

A Pesti Hírlap  1918. november 1-jén így tudósított a Tisza István miniszterelnök elleni merényletről:

„A Hermina út 35. szám alatti villában, a gyilkosság délelőttjén egy katonatiszt és egy polgári ruhás férfi jelent meg. Bebocsáttatást kértek. Tisza dolgozószobájában fogadta őket. - Mit óhajtanak? A civil válaszolt: -

Ön rejtegeti azt a disznó cseh ügyészt, aki a vádat képviseli ellenem? - Nem rejtegetek senkit sem. – Az idegenek hamarosan eltávoztak.

Minden valószínűség szerint csak előzetes kémszemlét tartottak, hogy otthon van-e Tisza, akiről azt híresztelték a városban, hogy nincs Pesten. Napközben a külső Hermina úton, a villa tájékán sűrű tömeg verődött össze. Este egynegyed hét óra tájban nyolc baka átmászott a magas vasrácsos kerítésen és a kert pázsitján át a házhoz lopódzott. A hátulsó ajtón mentek be. A Tisza István őrizetére rendelt csendőröket békésen lefegyverezték és benyomultak a villa halljába. Az inas útjukat állta. A zajra előjött Tisza István, felesége és unokahúga, Almássy Denise grófnő. Tisza kezében revolver volt. A katonák szemrehányásokkal illették: - Öt éve háborúskodunk miattad… Te vagy az oka az ország pusztulásának! – Gazember voltál mindig! – Aztán rákiáltottak, hogy tegye le a revolvert. - Nem teszem le, maguk is fegyverrel jöttek! - Tegye le, kiáltott egy harmincévesnek látszó nyurga szőke ember. - Nem teszem! - Álljanak félre a nők! - Nem állunk. Tisza néhány lépést hátrált, letette a revolvert. - Na, hát mit akarnak? - Maga az oka a háborúnak! - Tudom, hogy mi történt, hogy rengeteg vér folyt, de én nem vagyok az oka. - Négy év óta vagyok katona. Roppant sok család veszett el az ön gazembersége miatt. Lakoljon érte! - Nem én vagyok az oka! - Álljanak félre a nők! Semmi válasz… - Maga hozta ránk ezt a szörnyű vészt, most itt a leszámolás… Három lövés dördült. Tisza előre bukott a szőnyegen. Két golyó találta, egy a hasába fúródott, a másik a vállába. A harmadik Almássy Denise arcát érte.

- Végem van, – mondotta Tisza, ennek így kellett lennie.

A katonák, mialatt áldozatuk haláltusáját vívta, elsiettek. Hogy milyen csapattesthez tartoztak, nem tudják.”

Tisza István meghalt, de a szelleme tovább élt, egyesek örömére, mások bánatára.

Az őszirózsás forradalmat követő negyed évszázadban az előbbiek voltak kormányzati pozícióban, s nekik volt meg a lehetőségük arra, hogy Tisza István néhai miniszterelnöknek szobrot állítsanak.

De nem is akármilyet!

Tisza halála után tizenhat évvel, 1934-ben avatták fel a monumentális szoborkompozíciót az Országház északi oldalán lévő parkban. A szoborcsoport tetején egy kígyóval küzdő, megsebzett kőoroszlán haláltusája az ármányt jelképezte, amely Tisza István halálát okozta. A főalak, Tisza István szobra 5 méter magas volt, két oldalán a bőséget jelképező földművelők csoportja illetve egy családjától búcsúzkodó katona állt.

A világháborút követően, 1945-ben ismeretlenek - népítéletként - ledöntötték Tisza István szobrát, magát a szoborcsoportot pedig három évvel később teljesen eltávolították.

Innentől kezdve az egyes alakok önálló életet kezdtek el élni. Tisza István alakját beolvasztották, valószínűleg az 1951-ben felavatott Sztálinként született újjá. A hatalmas kőoroszlánt először a XII. kerületi Hegyalja úton, az egykori tabáni temető helyén állították fel, ahova a Buda ostrománál elesett egykori honvédeket temették. Később az oroszlánt szétfűrészelték és nyersanyagként osztották szét szobrászok között.

A jobboldali szoborcsoport, amely eredetileg a "Bőség" nevet viselte, Esztergomba került és "Magvető" néven lett a helyi városkép része egy eléggé perifériás helyen, a vasútállomás előtti térségben.

A baloldali szoborcsoport a II. kerületi Hűvösvölgyi úti laktanya udvarán lett felállítva a "Katona búcsúja" néven. Amikor a honvédség eladta a területet, a szobrot elvitték Kecelre. Jelenleg a Pintér Művek szoborparkjában található.

Bár Tisza István szobra megsemmisült, az egykori miniszterelnök szellemiségét ápolni kívánó Tisza István Baráti Társaság úgy döntött, hogy elkészítteti, és újra felállítja Tisza István szobrát. A szobor bemutatására a merénylet egykori helyszínén és évfordulóján, október 31-én, a Hermina úti Róheim villában került sor.

A cikket a freeblogon is megtalálja:

Tisza István 2.0

A történelmi borvidékek olyan kisebb-nagyobb földrajzi egységek, ahol évszázadok óta országosan is ismert borokat termelnek. Egy-egy történelmi borvidék jellemzője, hogy rajtuk főbb tulajdonságaiban hasonló jellegű borokat állítanak elő.  A borvidékek nevüket többnyire egy-egy településről vagy tájegységről kapták.  Ezek közé tartozik a budai borvidék is, annak ellenére, hogy ma már Budán nem találunk szőlőföldeket.

Ennek egyaránt oka az 1880-as évek pusztító filoxéra járvány és az a tény, hogy a kipusztult szőlőföldekre a gyors ütemben fejlődő Budapest igényt tartott építési területként.

Emiatt a mai kor emberének már semmit sem mond a budai borvidék legsikerültebb borának a Budai Vörösnek a neve, pedig a filoxéria járványig  ez volt Budapest vezető bora. A Budai Vörös, és annak alapját képező kadarka mára már csak kultúrhistóriai emlékként létezik.

De vannak olyan lelkes borbarátok és kultúrhistorikusok, akik nem akartak belenyugodni ebbe a szomorú ténybe, s létrehozták a Kadarka Kört, annak érdekébe, hogy a fent említett legendás kékszőlő újra bizonyíthasson.

A Kadarka Kör fáradozása ebben az évben jutott arra a pontra, hogy megtörténhetett a fajta újratelepítése az egykori budai borvidék területén, azon belül is kitüntetett ponton, Jókai Mór egykori Költő utcai kertjében.

A választás nem véletlenül esett erre a területre. Jókai maga is termelt itt többféle szőlőt – köztük kadarkát -, s készített belőle Budai Vöröst. Présháza – benne kis múzeum Jókai eredeti szőlőművelő eszközeivel - ma is megtekinthető.

Az újratelepítésre - arra a területre, ahol egykor maga Jókai saját kezűleg kapálta, kötözte szőlőit – október 28-án került sor jelmezes sváb szüreti mulatság keretében.

A hegyoldalban ezen a napon hetven ültetőgödörbe került szőllővessző. A telepítés jövő tavasszal folytatódik, s a 0,2 hektáros „hegyközség” kadarkáját 2015-ben ízlelhetjük meg először.

A cikket a freeblogon is megtalálja:

Vörösbort Budának!